Minden kisgyermek életében izgalmas, mesés időszak december első hete. Csillogó szemekkel kukucskálnak ki az ablakon, hogy vajon mikor érkezik a Mikulás? Mi felnőttek is emlékszünk még a várakozás varázsára, ezért boldogan keltjük életre a hagyományt.
Akkor még talán nem is gondolunk arra, hogy egy nap majd nekünk szegezik a gyerekek a kérdést: "Létezik a Mikulás?"
Akkor még talán nem is gondolunk arra, hogy egy nap majd nekünk szegezik a gyerekek a kérdést: "Létezik a Mikulás?"
Máig is édes emlék számomra, ahogy gyerekkoromban a testvéreimmel vártuk a Mikulást. Már hetekkel előtte kisangyalként viselkedtünk, folyton emlékeztetve magunkat, s főleg egymást, hogy "Tudod, hogy a Mikulás mindent lát!" Aztán végre eljött a december, beköszöntött az igazi hideg tél. Szánkóztunk a friss hóban, sétáltunk a hóesésben, majd hazaindultunk. Otthon a forró fürdő és a finom kakaó után nekiláttunk minden addiginál szebb rendet tenni a szobánkban. A csizmák megpucolását a legaprólékosabb műgonddal végeztük, ez minden évben szinte verseny volt közöttünk. Aztán mindannyian kibiggyesztettük az ablakba a csillogóan tiszta kis csizmákat, majd bebújtunk az ágyunkba és próbáltunk elaludni ébren maradni, hogy meglessük a Mikulást. Éveken át elszántan próbálkoztunk, de sosem sikerült. Sőt, mind a mai napig sem láttam egyszer sem, hogy teremnek a csomagok a csizmámban. Mindezek ellenére már az óvodában gyanús lett, hogy Rozi néni öltözött be Mikulásnak a Pillangó csoportból. Ez számomra teljesen rendben volt, elvégre a Mikulásnak nincs ideje minden oviba személyesen eljutni, így Rozi néni is megtette helyettesként, bár az bosszantott, hogy vatta szakálla, vékony hangja és fehér gyógypapucsa van.
Aztán egyszer, valamikor 9 éves koromban, amikor az összes barátunk nálunk várta december hatodikán a Mikulást, kopogott az ajtón. Én, mint lelkes és öntudatos házigazda, rohantam ajtót nyitni. Szinte látom magamat, a kicsi szőke lányt, ahogy nagy kék szemeimet kistányérnyira nyitottam, mikor megpillantottam a tökéletesen igazinak látszó Mikulást, majd kiszaladt a számon: "Józsi, te vagy az?" A Mikulás nevetésben tört ki, majd kacsintott és a fülemhez hajolva megkért, hogy ne áruljam el senkinek, hogy ő az, a mi apukánk. Nem értettem, mire volt ez jó, miért nem hagyta, hogy az igazi Mikulás jöjjön inkább, de azt hiszem, ott már mélyen belül éreztem, tudtam, hogy "nem létezik". Ennek ellenére a csodavárás máig megalapozza a december ünnepi hangulatát. Most is várom a Mikulást, akár a két kicsi gyermekem. A kislányom a napokban megállt előttem és nagyon komolyan megkérdezte: "Anya, létezik a Mikulás?" Évekkel későbbre vártam a kérdést, így egy pillanatra meghökkentem és elgondolkoztam. Láttam a bizalmat a szemében és persze egy rövid időre elbizonytalanodtam, mielőtt annál határozottabban igent válaszoltam. Hazudjak? Vagy mondjak igazat, s vegyem el a gyerekkorát? Egyáltalán, hazugság ez? Kicsi gyerek, szüksége van a mesékre, így a Mikulás történetére is. Ő pedig létező személy, Szent Miklós püspök, aki megajándékozta a szegényeket, egy gyönyörű hagyományt indítva útjára. Ha hiszünk benne, a szeretet és jóság ajándékaiban, akkor gyermekünknek is valóságos lesz az ünnep, s mire megérti, miről is szól, addigra elég érett lesz ahhoz, hogy értse, ez is a mesevilág része, de több annál, szeretet, fény a hideg tél egy sötét éjszakáján. Ami azt illeti, én még most is hiszek a Mikulásban, aki az éj közepén bekopog a nagy, szépen faragott botjával, majd úgy elillan, hogy csak a mindenkori csoda marad hátra belőle.
Aztán egyszer, valamikor 9 éves koromban, amikor az összes barátunk nálunk várta december hatodikán a Mikulást, kopogott az ajtón. Én, mint lelkes és öntudatos házigazda, rohantam ajtót nyitni. Szinte látom magamat, a kicsi szőke lányt, ahogy nagy kék szemeimet kistányérnyira nyitottam, mikor megpillantottam a tökéletesen igazinak látszó Mikulást, majd kiszaladt a számon: "Józsi, te vagy az?" A Mikulás nevetésben tört ki, majd kacsintott és a fülemhez hajolva megkért, hogy ne áruljam el senkinek, hogy ő az, a mi apukánk. Nem értettem, mire volt ez jó, miért nem hagyta, hogy az igazi Mikulás jöjjön inkább, de azt hiszem, ott már mélyen belül éreztem, tudtam, hogy "nem létezik". Ennek ellenére a csodavárás máig megalapozza a december ünnepi hangulatát. Most is várom a Mikulást, akár a két kicsi gyermekem. A kislányom a napokban megállt előttem és nagyon komolyan megkérdezte: "Anya, létezik a Mikulás?" Évekkel későbbre vártam a kérdést, így egy pillanatra meghökkentem és elgondolkoztam. Láttam a bizalmat a szemében és persze egy rövid időre elbizonytalanodtam, mielőtt annál határozottabban igent válaszoltam. Hazudjak? Vagy mondjak igazat, s vegyem el a gyerekkorát? Egyáltalán, hazugság ez? Kicsi gyerek, szüksége van a mesékre, így a Mikulás történetére is. Ő pedig létező személy, Szent Miklós püspök, aki megajándékozta a szegényeket, egy gyönyörű hagyományt indítva útjára. Ha hiszünk benne, a szeretet és jóság ajándékaiban, akkor gyermekünknek is valóságos lesz az ünnep, s mire megérti, miről is szól, addigra elég érett lesz ahhoz, hogy értse, ez is a mesevilág része, de több annál, szeretet, fény a hideg tél egy sötét éjszakáján. Ami azt illeti, én még most is hiszek a Mikulásban, aki az éj közepén bekopog a nagy, szépen faragott botjával, majd úgy elillan, hogy csak a mindenkori csoda marad hátra belőle.
 |
| http://nbclatino.files.wordpress.com/ |
Megjegyzés küldése
0 megjegyzés
Dear readers, after reading the Content please ask for advice and to provide constructive feedback Please Write Relevant Comment with Polite Language.Your comments inspired me to continue blogging. Your opinion much more valuable to me. Thank you.